A magyar néphagyomány gazdag különös lényekben: lidércek, vízi szellemek, erdei manók, táltos paripák és mocsári rémek népesítik be a történeteket. A kérdés azonban egyre több magizoológust foglalkoztat: vajon ezek pusztán szimbolikus alakok, vagy egykor valóban létező mágikus fajok elhalványult emlékei?

A folklórkutatások egyik érdekes sajátossága, hogy bizonyos motívumok makacsul visszatérnek. A lidérc például gyakran tojásból kelt, lángoló vagy fényt kibocsátó lényként jelenik meg, amely egyetlen gazdához kötődik. Ez feltűnően hasonlít bizonyos mágikus lények működésére, amelyek érzelmi kötődésből táplálkoznak, és képesek fényjelenségeket produkálni. A vízhez kötődő legendák – a „lehúzó” rémek, a nádasban bujkáló alakok – párhuzamba állíthatók a vízi varázslények ismert viselkedésmintáival. A leírások gyakran említenek zöldes árnyalatot, hosszú ujjakat, hirtelen vízbe rántást. Ezek a részletek túl konkrétak ahhoz, hogy pusztán kollektív képzelgésnek tekintsük őket. Az erdei manók és ház körüli segítő lények történetei szintén figyelemre méltók. A beszámolók szerint ezek a teremtmények elsősorban fákhoz, régi gerendákhoz, gyümölcsösökhöz kötődtek, és érzékenyen reagáltak a környezet pusztítására. Ez erős párhuzamot mutat a faőrző mágikus lények ismert természetével.

A táltos paripa legendája pedig talán a legizgalmasabb. A csikó, amely eleinte jelentéktelennek tűnik, majd megfelelő gondoskodás hatására szárnyakat növeszt vagy tüzet lehel, akár egy rejtett mágikus alfaj torzult folklór-emléke is lehet. A történetekben visszatérő elem a „kiválasztottság” és a különleges bánásmód – mintha a lény csak bizonyos emberek számára fedné fel valódi természetét. Fontos hangsúlyozni: a folklór nem tudományos bizonyíték. Ugyanakkor a visszatérő mintázatok, a földrajzi egybeesések és a részletes leírások arra utalnak, hogy a mágikus és a mugli világ határa a múltban talán jóval átjárhatóbb volt.

Lehetséges, hogy amit ma mesének nevezünk, valójában egy letűnt mágikus ökoszisztéma halvány emlékezete?